1:05 volt a reálisan tervezett időm, álomcél pedig az egy órán belüli lett volna, de abszolút elégedett vagyok, jelenleg itt tartok, sok munka áll még előttem.
Sok gondolkodás után - az időjárásra, a közlekedés várható nehézségire és a "bárányhimlőre" tekintettel - végül Attilával kettesben indultunk útnak. A Westend parkolójában álltunk le, onnan sétáltunk át a szigetre.
Próbáltam megkeresni a DK-s sátrat, de elég későn érkeztünk, melegíteni kellett, majd beállni a rajtzónába. Még kollégával is találkoztam, jó volt pár szót váltani. Az utolsó zónából indultam, így a harmadik rajttal mentünk csak el. Na és ki esik pofára a rajt után közvetlenül?!?! Hát persze, hogy én. A mai napig nem tudom pontosan, hogy hogyan sikerült, még nem is igazán futottunk, nagy volt a tömeg és jobbról túl közel lépett hozzám valaki, ettől úgy megijedtem, hogy megindultam balra vhogy lépés közben, ennek eredményeként hatalmasat taknyoltam :-). Gyorsan felpattantam és mentem tovább. Kinéztem magamnak a második km után egy fiút és egy lányt, akik előttem futottak, nálam kicsit gyorsabb tempóban és igyekeztem velük tartani a lépést. Biztosan örültek, hogy a nyakukba lihegtem. Igaz, csak a nyolcadik km-ig, mert ott megléptek. Igazából hét kiliig egészen jó vagyok, könnyen ment a futás, jól is esett, volt is egy egész jó hetedik km-em. Aztán kezdtem fáradni, igyekeztem szabályosan venni a levegőt és nem túlságosan visszavenni a tempót. Azért a vége elég küzdős lett. Amikor megláttam a célt, nem az jutott eszembe, hogy de jó, mindjárt vége, hanem, hogy de rohadt messze van még :-).
Viszont a szervezés és a szurkolás fantasztikus volt. Nagyon sokat segített és megható volt, hogy a félmaratont korábban lefutók is álltak az út mellett és biztattak bennünket.
Nagyon meleg volt, főleg a rakparton, nem kellett volna a hosszú ujjú, nem esett jól. A végén meg is fáztam, amíg vártunk a befutó csomag átvételére, így most elég rendesen folyik az orrom.
A térdeimet akkor kezdtem érezni, amikor megálltunk, az egyik kicsit vérzett, arról a bőr is lement, a másik csak lila, de nem vészes. A séta jól esett vissza a kocsihoz. A gyomrom nem volt az igazi, a befutó után egy órával ettem egy almát, amit nem kellett volna, mert hazafelé az autópályán meg kellett állnunk, egy viszontlátás erejéig.
Szóval ez nem az én versenyem volt, de ebből is lehet tanulni, a lábam begyógyul, a nátha elmúlik, én meg futok tovább :-)
Készülök a szeptemberi félmaratonra...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése