Hétvége

Szerencsére csodaszép napsütéses idő volt, így sokat tudtunk kint lenni. Szombaton délelőtt elsétáltunk az oviig, ott van ugyanis a legközelebbi pick-pack pont, elhoztunk egy csomagot, meg néhány botot, levelet, tücsköt,bogarat út közben. Persze hazafelé már mindent én cipeltem és természetesen egy darabot sem lehetett ott hagyni, így nagyon örültem, hogy hazaértünk.

Ezt szorozzátok meg hárommal :-)

Ebéd előtt még kimentünk bicajozni egy kicsit a nagyokkal, Panni elfáradt a sétában. Ezt nem bántam, mert így legalább el tudtam altatni ebéd után. Ötre a táncházba mentünk és nem mertem megkockáztatni egy álmos gyerekkel. Fél nyolcig ott voltunk, jól elfáradtak a lányok, táncoltunk sokat, utána fűztek gyöngyöt a kézműves sarokban. Két csoporttársuk is ott volt a nagyoknak, Borkáékkal előre megbeszéltük, Réka meglepetés volt. Lili elment Miklóssal táncolni, amikor felkérte, nagyon örültem.

Sokat nyílt szerintem mostanában, jót tesz a lovaglás, még úgy is, hogy nem gyógypedagógushoz járunk.

Ma délelőtt Anyuék vitték őket lovagolni, kicsit rendbe szedtem a lakást. Attila szüleinél ebédeltünk, ők levitték a csajokat a játszótérre, mi meg elrohantunk vásárolni. Vettem három rózsaszín pólót a csajoknak, mert holnap lesz az oviban a fotózás. Csinik lesznek!

Délután még kimentünk a sétáló utcára bicajozni egyet, a lányok nagyon élvezték. Itthon még reggel előkerült a lego friends lovarda, este is azzal játszottunk. Most már Móni néni és Feri bácsi tanítja a lego lányokat lovagolni és Bubun, Lutrin és Ginán ülnek.

Ma van a Koraszülöttek Világnapja. Tudom sokan vannak a szülők közül, akik szeretnék elfelejteni a PIC-en történteket. Én nem így vagyok vele, annak ellenére, hogy életem legfélelmetesebb időszaka volt az a hat és fél hét, amit a kórházban töltöttünk az ikrekkel. Mégsem akarom a hátam mögött hagyni, mert akkor azt is ki kellene törölnöm, hogy mennyi embernek lehetek hálás a támogatásért amit ez idő alatt kaptunk. Az orvosoknak, nővéreknek, akik mindent megtettek azért, hogy hazavihessük a lányokat. A szüleinknek, akik végig mellettünk álltak. Apukámé a legtöbb időt a PIC előtt töltött nagypapa cím. Tesómnak, aki megszökött a munkából, hogy életében először láthassa Dorkát, amikor a Cerny mentő inkubátorában kitolták a mentőig, aki kivitt a kórházból, hogy lecseréljük az 56-os hazatérő ruhákat 44-esre. Egy csomó ismerősnek, és ismeretlennek, akik a közelből/távolból támogattak bennünket. És persze Attilának, hogy összekapaszkodva túléltük. Nem akarom elfelejteni azt sem, hogy milyen erős tudok lenni, ha muszáj!

Persze az ember hat év távlatából nem emlékszik már mindenre és jól is van egy így, de vannak dolgok, amik nagyon megmaradtak bennem.

- a félelem

- valami megingathatatlan, őrült hit abban, hogy mind a kettőjüket hazavisszük még akkor is, ha az orvosok mást mondtak
-az ajtók: a fehérvári átlátszó üveg, tisztán emlékszem, hogyan néztem rásimulva, ahogyan küzdenek az éppen etetési időben összeomlott lányom életéért, a budapesti tömör, fa, nem látsz át rajta, nem szűrődik ki hang és nem tudod, mi vár mögötte

- amikor a Cerny mentő szirénázva elszáguldott Dorkával Budapest felé és én azon rettegtem, hogy beléjük ne menjen valaki

- Budapestről hazafelé minden alkalommal rohantunk Lilihez és a szívem szakadt meg, hogy egyiket ott kell hagynom a másik miatt és a szivargyújtóba dugott mellszívóval fejtem a lefüggönyzött ablakú kocsiban

- az érzés, amikor először megfoghattam őket, Lilit két hét, Dorkát három és fél hét után

- az első szoptatás, amikor Dorka 40 ml szopott és az egész osztály lélegzetvisszafojtva várta a mérlegelés eredményét és még a nővérkék is ujjongtak az eredmény hallatán

- amikor végre hazamehettünk és Apu feldíszítette az egész lakást lufikkal