Szuezi-csatorna - Meiszter család 1:1

14-én szombaton reggel indultunk Budapestről és egykor már Egyipomban voltunk. Ugyanoda mentünk vissza, mint tavaly, nekünk csajoknak nagyon bejött, viszont jövőre Attila választ helyszínt. Ő inkább hegyi ember, ezt a nagy meleget nem bírja és a vízhez sem kötődik olyan erősen, mint mi többiek.

A szálloda nem sokat változott tavaly óta, a kaja talán egy lehelletnyit jobb lett, délutánonként van fagyi a tengerparton, viszont az animátorprogramokat jelentősen megvágták.  Ez lehet, hogy csak abból adódik, hogy nagyon szezon elején voltunk még, tavaly öt héttel később mentünk. Eredetileg most is kicsit később mentünk volt (06.28), de kicsit több mint 300e ft-al olcsóbb volt így, hogy offoltuk a suli utolsó hetét. Ahol már a fű sem nőtt, lányoknak pótolnivalójuk sem lesz.

A repülő talán tíz perc csúszással indult, de simán behozta, így időben landoltunk. Most kicsit szétszórtak bennünket a repcsin, de legalább már volt új ismeretségünk, mire odaértünk :-) Petiékkel nem egy szállodába készültünk, de a programhalmazunknak volt közös metszete, így megbeszéltük, hogy oda együtt megyünk. Vizumot ellenőriztettem még a repülőtéren is, Hassannal is a szállodában, biztosan jó legyen idén.

A kért két szoba helyett egy nagy családi lakosztályt kaptunk, két leválasztható szobával, az egyik felében kicsit kevesebb ágy volt, de amíg mi medencézünk, Attila elintézte a körletünkhöz tartozó takarítóval. Közel volt a medence és a tenger, klassz volt a kilátás, szóval nem panaszkodtunk. 

Voltak tavalyról is ismerős arcok, szóval az első délután azzal telt, hogy örömködtünk egymásnak. Ami nem változott, hogy továbbra is nagyon kedves mindenki és nem a párszáz forint borravaló miatt.

Vasárnapra még nem terveztünk semmit, ettünk, pancsoltunk, olvastunk, pihentünk. Vettem még itthon vizi frizbit, vittünk egy kis labdát. Nagyon szeretem, hogy nincs megszabva a bőröd mérete, csak a 20 kg-s súlyhatár és azért 100 kg-ba sok minden belefér. Ráadásul a kézi poggyász is lehet 7 kg, így kész könyvtárral mentünk. Reggel volt a programismertető, Hassan tartotta, ezért elmentünk, bár mi már előre tudtuk, hogy mit fogunk választani. Pluszban azért kértünk egy üvegfenekű hajózást hétfőre, mivel Attila nem merült tavaly és idén sem tervezte, így legalább ő is látta valamilyen szinten az élővilágot. Nem volt rossz program, de rengeteg orosz volt és én alapvetően egy türelmes ember vagyok, de az ő bunkóságukat nehezen viselem. Valamelyik este vacsoránál helyre is tettem egy kiscsajt, aki simán beállt mellém/mögém a sorba, ahol még voltak mögöttem vagy heten. Szóval mutattam neki, hogy ez itt a sor barátom, lehet hátra fáradni. Tudtam, hogy beszél angolul, mert hallottam a medencénél, szóval értette, de nem tetszett neki. Azért hátrament. De ugyanígy a hotelnél a 100+- os apuka beáll legalább 20 gyerek elé a fagyispulthoz és amikor nem hajlandóak kiszolgálni, akkor hangosan üvöltve szidja őket. A legtöbb pincér amúgy inkább enged a nyomásnak, de van egy-két tökös srác, aki elküldi a sor végére őket ilyenkor.  

Délután pihengettünk, mert kedden húzós nap várt ránk, éjjel egyre jött értünk a busz, amivel Kairóba indultunk, a buszon már fent voltak Petiék. Ötven fős busszal mentünk kb. 20-an, így volt azért mindenkinek helye, de még így is kemény volt, nyolcra értünk oda, bár volt két hosszabb pisiszünet. Először a piramisokhoz mentük, aztán a Szfinx. A bejáratnál találkoztunk az idegenvezetőnkkel, aki kairói, de az ottani egyetemen tanult magyar-kínai szakon, szóval nagyon szépen beszéli a nyelvünket és minden évben két hetet Magyarországon nyaral. Rengeteg érdekes dolgot mondott, egy probléma volt vele, hogy rohamléptekben haladt és bár mi bírtuk a tempót, de volt velünk közel 70 éves házaspár és tíz évnél fiatabb gyerekek is. Mindig szóltunk, hogy le vannak maradva, így időnként megállt, de amint utolértek bennünket "futottunk" is tovább, szóval ők nem sokat pihentek szegények. 

Kairó úgy fekszik a Nílus két partján, ahogy Budát és Pestet elválasztja a Duna. Mi a gízai részből láttunk nagyobb szeletet, hát elég nagy nyomor van, megdöbbentő volt látni, hogy milyen állapotok között nevelnek gyerekeket. A piramisok után az Al Amir Perfume Palace-ba mentünk, kaptunk finom hibiszkusz teát és bemutatót az esszenciális olajokból. Hoztunk haza is egy pár illatot, amit a lányok választottak.

Innen ebédelni mentünk egy svédasztalos étterembe, aztán az Egyiptomi Régiségek Múzeumába.

Négy körül indultunk vissza és tizenegyre értünk a szállodába. Panka kilenc körül jelezte, hogy fáj a hasa, már majdnem a szállodánál voltunk, amikor hányt is. Ezt sajnos megtette még éjjel és reggel többször is, be is lázasodott, úgyhogy nekünk szerdán volt egy nem tervezett programunk, eltöltöttünk egy háromnegyed napot a MISR kórházban.

Szuper kedvesek voltak, mindenki szépen beszélt angolul, mire beértünk Panka már kicsit jobban volt, bár lázas, de ügyesen elcsacsogott mindenkivel, amíg én a biztosítóval és a kórházzal intéztem a dolgokat. Kedves, fiatal orvos vette fel, mondott neki és nekem is mindent, hogy mi fog történni, kapott branült a kezébe, hogy a vérvételhez és az infúzióhoz ne kelljen külön megszúrni. Levették a vért és kaptunk egy kétágyas szobát, itt még Lili is velünk volt, aki lelki támasznak jött. Mondták, hogy nyugodtan pihenjen, tévézzen. Folyamatosan ellenőrízték, de belépés előtt mindig kopogtak és addig nem jöttek be a szobába, amíg nem mondtuk, hogy szabad. Kora délután meglett a véreredmény, nagyon magas volt a fertőzés szintje, így csináltak a tervezett gyógyszerrel allergiatesztet a karján, majd húsz perccel később bekötötték az első infúziót. Összesen hármat kapott este tizenegyig. Délután háromkor végzett Hassan aznapra a munkával és egyből Pankához jött a kórházba, nagyon cuki volt, monda a dokinak, hogy holnapra programunk van és szuper lenne, ha este hazamehetnénk, de ha nem, akkor reggel itt vesz fel bennünket a busz. Öt körül bejött Attila Dorkával, hazavitték Lilit, kedvenc ajándékboltosunk küldött Pannusnak ajándék karkötőt, hogy gyógyuljon gyorsan. Panka evett egy kis kekszet a vacsiból, ivott egy almalevet, szerencsére benne is maradt minden. Jól is érezte magát. Este az utolsó infu után kérdeztem doktor bácsit, hogy mi a helyzet, mehetünk-e. Mondta, hogy reggel, mert az utolsó mérésnél volt még egy kis láza. Kicsit szomorúan beletörődtünk, Panka elaludt, én is lefeküdtem a másik ágyba. Éjjel egy óra négykor arra ébredtünk, hogy kopognak, jött a doktor, hogy akkor most megvizsgálja Pannát és ha rendben van, akkor dönthetünk, hogy hazamegyünk most, vagy maradunk reggelig. Végül megkapta a gyógyszereit, amiket még szedni kell és szabadlábra helyeztek, hívták az autót és kettőre a szállodában voltunk, alaposan meglepve a családot. Visszafelé még volt egy kis izgi, sofőrbácsi, akit valószínűleg akkor ébresztetek fel, elszundított a kormánynál és bőven száz feletti tempóval átszáguldott egy magasabb fekvőrendőrön. Repültünk egyet, majd kcsit keményen földet értünk, bevertük a buksinkat a plafonba, meg a térdünket az előttünk lévő ülésbe, de szerencsére nagyobb baj nem lett. Inenetől sasszemmel lestem a bácsit, hogy tarkón tudjan vágni hátulról, ha szükséges. Nem győzött elnézést kérni, a szállodánál kérdeztem, hogy biztosan rendben lesz-e, de állította, hogy igen. Remélem visszajutott egészben ahová kellett. Én még lezuhanyoztam, Pancsi csak lefeküdt aludni. 

Másnap reggel hat harmincra jött a busz, indultunk a Vörös-kanyonba, ez volt szerintem az idei legklasszabb nap, még úgy is, hogy végig aggódtam Panka miatt és megőrítettem a folyamatos ellenőrzésemmel. Ez volt a másik program, amit Petiékkel közösen csináltunk végig. Busszal mentünk addig, ameddig el lehetett jutni a közúton, aztán dzsipbe szálltunk és száguldottunk a sivatagban. Maga a kanyon egy kb. 40 perces séta és itt-ott fel lehet mászni erre-arra a sziklára. A színe gyönyörű, van egy csomó gekkó menet közben. 

A túraprogram után egy lagunához mentünk fürdeni, először kicsit hideg volt a víz, de aztán már jól esett. Ezután jött az ebéd és a Blue hole, ahol sznorkeztünk egy nagyot, gyönyörű a korall és az élővilág. Panka nagyon keményen végigtolta a napot és azonkívül, hogy halálra idegesítettem, nem volt más baja :-). Mikor visszaértünk az ajándékboltos srác "You are still alive" felkiálltással elkapta, jól megpuszilgatta a feje tetejét. Nagyon cuki volt, mondta, hogy vigyázzunk rá nagyon. 

Pénteken délelőtt a csajokat az idei meglepetésprogramra vittünk,  - amit azért már tudtak a kórház óta - lovaglás a tengerparton és a tengerben, Lilinek ez volt az idei kedvenc. Hassant is rábeszélték egy lóra, mi meg Attilával lesétáltunk utánuk. Tényleg elég menő volt.

Ebéd előtt még belefért a fix áras bolt, megvettük az idei ajándékokat és emlékeket. Délután még medencéztünk, utolsó fagyizás a medence parton. Lányokat elvitte egy olasz srác (aki nem mellesleg négy nyelven beszélt) röplabdázni a tengerpartra. Elég sokat beszéltek angolul a héten a csajok, sok srác jött oda hozzájuk, rengeteg kicsi gyerek csapódott Lilihez és Pannihoz, vonzzák a babákat :-), a kórházban ugye kénytelenek voltunk, de a felszolgálók, boltosok között is vannak, akik jobban beszélik a nyelvet, lehetett gyakorolni.

Utolsó vacsi után elköszöntünk a kedvenc embereinktől, készült pár fotó emlékbe, cserélődtek elérhetőségek, azt hiszem kimaxoltuk ezt a hetet is. Összepakoltunk, csajok aludtak két órát, tizenegykor vitték a bőröndöket és menni kellett kicsekkolni. 0:15-kor indult a busz a reptérre, kicsit szomorúak voltunk, hogy búcsúzni kellett, de hálásak, hogy itt lehettünk és átélhettük ezeket a klassz dolgokat. Panka még a kórházban is jól érezte magát, mondjuk tényleg mindenki extra cuki volt vele, de azért kellett hozzá a klassz személyisége is, szuperül állt a dolgokhoz végig. Lili meg aranyosan támogatta, Dorka fordított addig Attilának a szállodában és a taxiban, szóval igazi csapatmunka volt.

Örülünk, hogy újra láthattuk Hassant és hálásak vagyunk a sok segítségért, nélküle nem lett volna ugyanolyan.